Hűtőszekrényre ragasztott post-iteken vannak az álmok.
Van, hogy lehullanak, és van, hogy megsárgul papírjuk
– de nem úgy metaforikusan, hanem tényleg csak azért,
mert elhanyagolom őket.
Állandóan mérgelődök, ha önálló útjára kel valamelyik.
Vagy a konyhabútor alá száll be, és sosem tudom meg,
hogy mi állt rajta, vagy felveszem, elolvasom,
és szíven ütöm magam a felismeréssel, hogy épp az tudott leesni.
Ahelyett persze, hogy fizikailag is magamat ütném szívem,
az üres tejesdobozt akarom a földhöz vágni, de a félelem,
hogy az alján az a tipikusan makacs pár csepp
beteríti a konyhát, túl nagy, szóval nem teszem meg.
Francért nem jött ki az a pár csepp a tegnapi kakaómhoz.
Az álmok hűtőszekrényre ragasztott post-iteken vannak.
Ezek az álmok mindenkiről szólnak, csak rólam nem.
Én vagyok az, aki néha úgy érzi, skizofrén,
és ahány színű post-it, annyi személyiség álmodja meg az álmokat,
néha pedig úgy érzi, nem lakozik benne semmi más,
csak egy félszemély, aki álmodni bír, de tenni nem.
Egyszer álmodik sikerről. Hogy naponta hány sort kellene írnia,
hogy legyen is belőle valami átlagemberen kívül, amit annyira utál.
De végül is soha nem ír annyi sort, mert nem éri őt annyi sérelem,
hogy olyan sok tintát kellene kicsorgatnia magából
– nem olyan aktívan élő fajta lény ő.
Egyszer meg álmodik családról. Hogy, igaz, fogalma sincs,
mikor, kivel, hol, de azt nagyon reméli, hogy majd valamiért.
Meg biztos lesznek majd gyerekei, akik majd a vártnál
zavarbaejtően korábban felérik a hűtőn apjuk post-itjeit,
holott csak sámlin állnak, és ráadásul fiúk, pedig ő lányokat akart.
De a sámlit nem látja az ő apjuk, csak odaképzel valamit,
valami mágikus lebegést, ami neki biztos nem adatott meg anno.
Post-iteket ragasztok a hűtőszekrényre amin az álmok vannak.
Ez vagyok én. Ülök a konyhában. Az egész lakás csak egy konyha.
Úszok a tejben, kihányom a kakaót, hamarosan megfulladok.
Az egész lakás én vagyok, csak nem lakik bennem senki sem,
főleg nem én magamban.
Post-itek földet érése visszhangzik bennem.
