Miszi Műhely - Beküldések

A ladányi fény

1
1 év ótaÉrtékelésre vár0

Egy lélek se járta a fölázott falusi utcákat. Szinte kiabált a csönd az apró községben. Fényt se lehetett látni, a szegény emberek lámpásán, a holdon kívül. Mégis mintha csak csillagok szikrája lett volna, úgy pislákolt valamiféle kóbor parázs a bakterház előtt. A falu egyetlen fénye nem volt más, mint Birkás Tódor szegedi rézkupakos pipája. Az újdonsült bakter, hűségesen várta az éjjeli vonatot, amiről nem tudta, hogy eltörölték. Így hát oktalanul, hiába ücsörgött, a gőzös, ha Tódor tótágast állt volna, se jött volna. Mert ki is akar Baktára utazni éjnek évadján, ha a csipkés dunna alatt is húzhatja a lóbőrt, a kemény fapad helyett, drága pénzért. De a mi Tódorunknak hiába küldték a táviratot, a menetrendről, ha ő nem igen tudta használni a távírót, csak írni tudott rajta, azt is csak épphogy. Így hát balgán kutatta a semmit, hátha feltűnik a mozdony lámpája az augusztusi éjjelen.
S mintha csak valóra vált volna vágya, a ladányi járásban apró fényt vélt látni. Alig volt észrevehető, mégis, Tódor lelkét már megnyugtatta, hogy nem várakozott hiába és nem hiába adta drága vérét a szúnyogoknak. Mert a berényi doktor pénzt adott a mi neves Tódorunknak a véréért, így valahányszor patikába ment, verte a mellét, hogy ő semmirekellő bakter létire pénzt kap, mert neki különleges a vére. Ám egész Bakta rajta nevetett, amikor a vénasszonyokon nyargaló pletykák azt suttogták, hogy az orvos azért hívatta be többször vérért, mert nem hitte el magának, hogy a Birkás Tódor ereiben több pálinka van, mint vér. De a mi Tódorunk nem törődött a rossznyelvű falujával és a temérdek pénzt, amit az orvostól kapott egy szilvabefőtt alatt tartotta a kamrában. Mindennap kétszer megnézte, hogy a helyén van-e a pénze.
Ahogy nézte a távoli fényességet az úgy lett nagyobb és nagyobb. Egyszer csak Tódor gondolta jobb lesz felállni, nehogy valami bolond elé rohanjon a vonatnak, ezért lerántotta a sorompót.
A fény egyre nőtt és Tódor egyre izgatottabb lett az első éjjeli vonatát illetően. De ahogy a makkos zsebórára nézett, az már nem mutatta az éjfélt, annál inkább a hajnalt. Tódor rátámaszkodott a sorompóra és onnan nézett a búzatáblák felé, ahol a közelgő vonatot vélte. De hiába, nem akart jönni. A háta mögött csörgés, csattogás hallatszott. A magas kukoricaszárak között bujkáló dűlő úton egy ladányi rác fuvaros jelent meg egy ütött-kopott szekéren. A rác, ahogy odaért, leugrott, majd neki veselkedett ő is a sorompónak és együtt lesték a világosságot. A rác horkantva mutatott a túloldali makadám útra, ami Ladányra vezetett.
– Nem lehet, mert gyün a vonat – tömte meg Tódor a pipáját.
De a rác, aki nem ismerte a magyart, egyre csak rázta a sorompót és rimánkodott, hogy engedje át.
– Mondom, hogy nem mehet, mert mingyárt itt a vonat oszt lovastul elcsap! – emelte fel a bütykös mutatóujját Tódor.
A rác megpróbált átbújni a sorompó alatt, hogy ha más nem, gyalog megy el Ladányra, de Tódor a bokájánál fogva húzta vissza maga mellé.
– Álljon csak meg kend, mert felkötöm a sarkát, csak bujkáljon a sorompó alatt! – rivallt rá a rácra paprikapiros képpel.
Ahogy visszaegyenesedett csak látja, hogy a ladányi fényesség eltűnt. A rác pedig csak sírni tudott. Fojtogatták a könnyei, kékült-zöldült, verte magát a földhöz. Ellenben Tódornak még a pipa is kiesett a szájából, úgy tátotta a csodálkozástól. Egyik pillanatról a másikra, mintha csak elpárolgott volna a vonat. De alig kapott észhez, amikor csobbanást hallott a megduzzadt patak felől. Ahogy odarohant, már csak a víz bugyborékolt ott, ahol a rác beugrott a habok közé, hogy úszva jusson át a híd alatt Ladányra. Így csak a fűzfabokron zötykölődő, otthagyott ráckalap volt a hírmondója.
Tódor megrökönyödötten vette le a rácnak a kalapját és nézte a felborzolt hullámokat, amiket a fuvaros hagyott maga mögött, aki ahogy jött úgy is ment. A sötét, hűvös hajnalt, csak a gazdátlanul maradt ló csengői zavarták meg. Tódor céltalanul bolyongott a bakterház körött, majd végül felírta a különös esetet a jegyzőkönyvébe. Utoljára kiült a háza elé és megnézte, még egyszer, hogy visszajött-e a fény.
Ahogy ott meresztette a szemét, újra visszatért a fény. De az nem volt olyan lelkesítően sárga, mint amilyen volt. Sokkal inkább halálosan vörös, mintha véres lett volna.
Miközben pislogva leste a fényt, egy ziháló asszony fordult ki a ladányi kukoricásból. A bőre csillogott a verejtéktől, a holdfényben, a hátán egy korsó zötykölődött, hálóban kötözve. Rácosan felfogott, szőke kontya volt és bánatos, barna szemei.
– Telegrámm! Súrgós telegrámm! – kiáltott messziről az asszony. Igen erősen törte a magyart. Úgy átsuhant a sorompó alatt, hogy majdnem fennakadt a korsója.
– Minek az neked húgom? – tömte meg a pipáját Tódor.
– A málom! Ég a Fekete-málom! – rángatta a bakterház fele Tódort – Kűggyön telegrámmot el! –
Tódor meghőkölve ült a távíró elé és lassan, pipogyán nyomta le a gép gombjait.
” A ladányi Fekete-malom ég Stop
Berényi segítség kéretik Stop”
Ahogy lenyomta az utolsó gombot, egy ostorcsapást hallott. Az asszony kiosont és a sorompót felcsapva elhajtott a szekérrel Ladányra.
Ahogy a bakter kirohant, csak látja, hogy a fény már nem csak vörös volt, hanem szinte az eget súrolta. Gondolta ezt már csak meglesi. Így hát felkapta a pipáját, a zsebébe gyűrte a befőtt alól a pénzt, nehogy ellopják, míg oda van, majd hóna alá dugta a rác kalapját és baktatva elindult a ladányi dűlőn.
Minél közelebb ért, annál jobban csípte a szemét a füst. Alig ment el a határbéli kereszt mellett, már látta, hogy nem csak a malom, hanem már a malomház is lángokban állt a malomgáttal együtt. Patakból, kútból, árokból, tán még pocsolyából is hordták a vizet a haragos tűznyelvekre. Az asszony, aki a szekeret elvitte, zokogva szorongatott két kislányt az ölébe, míg a fuvaros két vödörrel hordta a vizet a malomgátra.
Siralmas egy látvány volt. A mérges lángok, kicsapva az ablakokon, rángatták a zsalukat. A zsindelycserép, mintha októberi falevél lett volna, úgy hullott le az izzó szarufáról a katlanná vált házba. A malom füstölgő padlásáról egy anyamacska menekítette a kölykeit.
Tódor dermedten állt a riadt forgatag kellős közepén. Észre se vette, hogy megjött az berényi segítség. Egymás után gördültek be a faluba a lajtos kocsik. Alig egy fertály óra alatt eloltották a tüzet, csak a vértelkek szikráztak esetlenül a kelő nap fényében.
A molnárné még akkor is magához szorította a két gyerekét és könnyezve nézte a füstölgő romokat. A fuvarosnak hitt molnár is az asszony mellé görnyedt onnan siratta élete munkáját.
Tódor komoran nézett a zsebébe, ahol gyűrötten árválkodtak a kék és piros bankók a makkos zsebóra alatt. Erőt véve magán odaguggolt a molnárhoz, a kezébe nyomta a rác kalapot, beletette a zsebóráját, rézkupakos pipáját, majd egyesével belehajtotta a piros, kék bankókat. A rác hálálkodva nyúlt volna a kezéért, de Tódor felállt, majd kalapot emelve elindult Baktára.
Így hát, Tódornak már nincs órája, nincs pipája, de még befőtt alá dugott kincse sincs, viszont Ladányon újra jár a malom. Így Baktától kapott egy dolgot Tódor, becsületet.

Értékelések

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

További Műhely-munkák

Miszi Műhely

Szeretnél Te is írást beküldeni, vagy nézelődnél még mások alkotásai közt?
miszi-inverted-colors2

Havi Miszi

Ha tetszik ez az egész, amit csinálunk, jó hírünk van: tudsz kérni "Havi Miszi"-t, így pedig egyenesen az e-mail fiókodra érkeznek majd havonta a legjobb dolgaink! Mit szólsz?

Legyél Te is Miszis!

Toborzóink nagy valószínűséggel jelenleg is jelentkezéseket olvasgatnak - a Tiéd is nagyon szívesen fogadjuk, ugyanis nemrég tagfelvételt hirdettünk! Keressük az új Misziseket.