Panni Blogja

Mert szeretünk, Vincent

🕔 Olvasási idő:  4 perc • „Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább érzem, hogy semmi sincs, amiben több művészet lenne, mint szeretni az embereket.” – Vincent van Gogh Az utóbbi...

Elolvasom!
pann

Szűcs

Panni

Az alapok:

20

Budapest

2016 óta Miszis

szucspanni@miszi-online.hu

Hát, sziasztok – valahogy így kezdtem annak idején a gimis ballagási beszédem, amitől azóta is fogom a fejem, ha véletlenül eszembe jut.

Gondoltam, most sem hazudtolom meg önmagam, és továbbviszem a személyes cringe-kultúrám ezen gyöngyszemét. Hiszen hol máshol lehetnék igazán önmagam, ha nem a Miszin.

Egyébként mindennek már lassan két éve, de hát van, amit az idő sem szépít meg, hiába a mondás. Azóta szerencsére nem érkeznek sűrűn a felkérések, hogy viszonylag nagy nyilvánosság előtt beszéljek bármiről, most viszont kénytelen vagyok megint megtenni, ráadásul magamról. Úgyhogy mindenki vonuljon megfelelően védett helyre, vagy meneküljön, amíg még nem késő.

Jelenleg az egyik budapesti egyetemen (nem) tanulok magyar-latintanári szakon, puszta irodalom- és nyelvszeretetből, illetve az utóbbi mellékesen betudható a lappangó mazochizmusomnak is. Mindenki döntsön saját belátása szerint. A költészet és önmagában az írás viszont egészen gyerekkorom óta végigkíséri az életem, egy olyan kommunikációs platformot biztosítva számomra, ahol mindenféle félelem vagy gátlás nélkül képes vagyok kifejezni mindazt, amiről általában nem – vagy csak kétévente egyszer – beszélek. De nem pusztán ennyiről van szó, az irodalom és a művészet bármilyen formája nem csak önkifejezést, de egyúttal otthont és menedéket jelent számomra.

Korábban, miután túljutottam az asztalfiókba zárás periódusán, próbálkoztam publikálni különféle blogos felületeken, iskolai alkotópályázatokon, és hasonló helyeken, nem túl sok sikerrel. Azonban 2016 végén rátaláltam a Miszire – vagy inkább fordítva, kitudja –, ahol minden lehetőséget megkaptam arra, hogy egy közös célt támogatva megoszthassam az írásaimat, olyan emberekkel karöltve, akiket mára már, azt hiszem, a barátaimnak tudhatok.  Ez az egész többet jelent nekem egy oldalnál, ahova csak feltöltöm az írásaim, várva, hátha történik velük valami egyszer.

Megrögzött szokásom, hogy bizonyos időközönként kidobok mindent az életemből, amiről úgy gondolom, csak hátráltatna a jövőben, és igyekszem az éppen akkori hosszú távú céljaimra koncentrálni. Ebből fakadóan kéthavonta új foglalkozást vagy szakmát választok magamnak (űrhajós, középkori kalóz, pszichológus), természetesen mindezt végtelen idealizmussal és gyermeki naivitással fűtve, de egyvalamitől sosem tudok megszabadulni. Elvégre, hogyan radírozhatnám ki a második családom, és mindazt, amit ez a közösség jelent nekem?

Na jó, azért a drága főszerkesztőnket a földön fekve szenvedni látni is egy olyan élmény, amitől nem akarja megfosztani magát az ember, pláne, hogyha Miszis.

(bocsi, Tibi)

Harmonika tartalom

Hát, sziasztok – valahogy így kezdtem annak idején a gimis ballagási beszédem, amitől azóta is fogom a fejem, ha véletlenül eszembe jut.

Gondoltam, most sem hazudtolom meg önmagam, és továbbviszem a személyes cringe-kultúrám ezen gyöngyszemét. Hiszen hol máshol lehetnék igazán önmagam, ha nem a Miszin.

Egyébként mindennek már lassan két éve, de hát van, amit az idő sem szépít meg, hiába a mondás. Azóta szerencsére nem érkeznek sűrűn a felkérések, hogy viszonylag nagy nyilvánosság előtt beszéljek bármiről, most viszont kénytelen vagyok megint megtenni, ráadásul magamról. Úgyhogy mindenki vonuljon megfelelően védett helyre, vagy meneküljön, amíg még nem késő.

Jelenleg az egyik budapesti egyetemen (nem) tanulok magyar-latintanári szakon, puszta irodalom- és nyelvszeretetből, illetve az utóbbi mellékesen betudható a lappangó mazochizmusomnak is. Mindenki döntsön saját belátása szerint. A költészet és önmagában az írás viszont egészen gyerekkorom óta végigkíséri az életem, egy olyan kommunikációs platformot biztosítva számomra, ahol mindenféle félelem vagy gátlás nélkül képes vagyok kifejezni mindazt, amiről általában nem – vagy csak kétévente egyszer – beszélek. De nem pusztán ennyiről van szó, az irodalom és a művészet bármilyen formája nem csak önkifejezést, de egyúttal otthont és menedéket jelent számomra.

Korábban, miután túljutottam az asztalfiókba zárás periódusán, próbálkoztam publikálni különféle blogos felületeken, iskolai alkotópályázatokon, és hasonló helyeken, nem túl sok sikerrel. Azonban 2016 végén rátaláltam a Miszire – vagy inkább fordítva, kitudja –, ahol minden lehetőséget megkaptam arra, hogy egy közös célt támogatva megoszthassam az írásaimat, olyan emberekkel karöltve, akiket mára már, azt hiszem, a barátaimnak tudhatok.  Ez az egész többet jelent nekem egy oldalnál, ahova csak feltöltöm az írásaim, várva, hátha történik velük valami egyszer.

Megrögzött szokásom, hogy bizonyos időközönként kidobok mindent az életemből, amiről úgy gondolom, csak hátráltatna a jövőben, és igyekszem az éppen akkori hosszú távú céljaimra koncentrálni. Ebből fakadóan kéthavonta új foglalkozást vagy szakmát választok magamnak (űrhajós, középkori kalóz, pszichológus), természetesen mindezt végtelen idealizmussal és gyermeki naivitással fűtve, de egyvalamitől sosem tudok megszabadulni. Elvégre, hogyan radírozhatnám ki a második családom, és mindazt, amit ez a közösség jelent nekem?

Na jó, azért a drága főszerkesztőnket a földön fekve szenvedni látni is egy olyan élmény, amitől nem akarja megfosztani magát az ember, pláne, hogyha Miszis.

(bocsi, Tibi)

Tanulmányok
  • Budapesti Corvinus Egyetem
    • Szociológia BA
  • Szegedi Deák Ferenc Gimnázium
    • Angol-magyar két tanítási nyelvű osztály
Szakmai tapasztalatok
  • At Home Budapest - Online Marketing Asszisztens
  • Google Talent Camp 2018
  • Cvonline.hu - Marketing Gyakornok
  • Panda Promotions - Értékesítő, promóter

Portfólióm

Írj nekem!