A tükör előtt állok.
A szemembe nézek.
Sok mindent látok. Van ami az enyém és van olyan is, amihez semmi közöm. Látom azt, amit mások látnak bennem. A túlzott kedvességet, a naivitást és a felszínt kapirgáló lelkiismeretemet. Ezek mid az enyémek, bennem vannak, én vagyok ott, magamat látom.
De látom még – nem is olyan mélyen – a fáradtságot, az önutálatot, a maró gúnyt. Ezek vajon az enyémek? Én vagyok? Vagy a szemem más lelkének tükrévé vált?
Gondolkodom.
El akarom szakítani a pillantásomat a szememtől, de nem ereszt. Végig akarok nézni magamon, de nem tudok. Lehet, hogy nem akarok. Magamat ócsárlom vagy engem ócsárolnak? Magunkat bántjuk. Fáj, nem szeretjük, mégis csináljuk. Olyan ez, mint az élet. Ez az élet.
Nem.
Ez nem az.
Ez nem lehet.
Az élet nem állhat önutálatból vagy gyűlöletből. Lehetünk elégedetlenek, lehetünk elkeseredettek és lehetünk fáradtak is. Ebből felállunk, mert fel tudunk állni. De ha gyűlölöm magam… Ha gyűlöljük magunkat, nem mehetünk tovább. Meg kell állnunk, végig kell gondolnunk.
Állunk a tükör előtt és gondolkodunk.
A tekintetem elenged.
Gondolkodom.
Végignézek meztelen testemen, várom, hogy átjárjon a gyűlölet és az önirónia.
Várok.
Várok.
Semmi.
Nem én vagyok.
