2017. július 21-én startolt el a mozikban a már képregényként/könyvként is nagy népszerűségnek örvendő Valerian és az Ezer Bolygó városa. Ez alkalommal elhatároztam, hogy elvárás nélkül fogok beülni a vetítésre (még úgy is, hogy [röstellem] nem volt szerencsém hozzá papírformában), és milyen jól tettem!
A Valerian nem rendelkezik sem erős kezdéssel, sem ütős csattanóval, azonban mégis eléri azt, hogy érdeklődve figyeld az eseményeket. Végtelenül kiszámítható történet, de mégis szórakoztató azok számára, akik nem a történetre, hanem a kivitelezésre kíváncsiak. A két főszereplő, Dane DeHann és Cara Delevingne véleményem szerint tökéletesen hozták a karaktereiket, egyszer sem zökkentettek ki a történetből, bár nem bántam volna, ha kettejük kapcsolatáról egy kicsit többet megtudunk. Ez az in medias res volt számomra egy aprócska negatívum, elvégre nem azt vártam volna el, hogy egy egész háttértörténetet nyomjanak le a torkomon, csak egy röpke információt arról, hogyan kerültek össze.
A látványelemek igazából csak azok számára értékelhetők, akik 3D-ben kívánják megnézni, és valószínűnek tartom, hogy a film nagyon is azt AKARJA, hogy 3D-ben akarjuk megnézni, ám sajnos ennek következtében néhol már érezhetően erőltetett egy-egy jelenet. Felesleges forgások, amelyek már inkább idegesítőek, mint élvezhetők.
A probléma az egész filmmel az pont az, amivel engem meg lehet venni. Nem rendelkezik semmi 
csavarral, nem döbbent le, egyszerűen csak leköt. Szórakoztató, de tipikusan „egyszer nézhető” film, aminek a végén még azt mondod „nem volt rossz”, majd másnap belegondolsz, hogy mennyivel jobban jártál volna, ha mondjuk a Dunkirk-re veszel mozijegyet. Azoknak üzenem, akik még ezután akarják megnézni a filmet: csak 3D-ben, és elvárások nélkül szabad megnézni!
