Kései búcsú
Van egy érzésem.
(Igazából, sok, összesen.)
Most például egy olyan, hogy már késő.
Mert már vagy nem jönne ki hang a számon,
vagy csak egyszerűen nem hallanád, és nekem
fogalmam sincs, melyik a rosszabb.
Roncstelepen talált rozsdamarta kocsik.
Mintha ezekbe szálltunk volna be.
Csendben indultunk el. Szavak nélkül.
Nem kellettek szavak.
Boldogok voltunk és naivak.
Naivak, mert boldogok lehettünk.
Naivak, hiszen nem szorítottuk egymást elég erősen.
Roncstelepen talált rozsdamarta kocsik.
Mintha ezekbe ültünk volna be, és mintha
azt hittük volna, messzire juthatunk.
Ezekbe szálltunk be.
És talán épp az a gyermeki naivság
hajtotta őket,
meg azok a naiv boldogságból
motorháztetőre színezett álmok.
Elindultunk az éjszakába.
Fények nélkül.
De attól még volt, hogy úgy éreztük, pihenni kell,
és valahogy pont összefutottunk.
Talán véletlen, talán nem, nem tudom,
de már féltem megkérdezni,
merre jártál, miket láttál, miket éreztél,
és vajon te is ugyanannyit használod-e
a visszapillantót,
mint én.
Féltem megkérdezni, hogy csak elszédültem
az utazásban, és azért nem látom, vagy
ott sincsenek a rajzaid.
Hideg van. Nem tudom, hogy régebben
tényleg miattad nem fáztam,
vagy csak végig olyan rohadt meleg volt
nyáron.