A szeretetre éhes:
falja, se kar, se láb,
se mellkas. Se édes
halk szuszogás,
se lüktető dobogás,
se – csak az unott,
lassan elvontatott,
el nem magyarázott,
mindig távol tartott.
A kalandvágy, ha elvágyom,
ha már csak magamat számlálom.
(És túl sok van belőlem.)
Elfuthatsz előlem:
kitapostam már az utad.
Halkan suttogtad,
Amit nem hallok meg,
nem értem meg –
nekem szól:
magamnak rólam.
Hogy hol van!?
Amit eddig, és mi ezután.
És, hogy mi lesz az után-után.
Álljunk meg. Szünetet kérek.
Vagy inkább belőled kérek
életet, hogy adjak az enyémnek.
És az álmomban mindent megígérek.
Csak ne féljek. Csak ne féljek.
Csak ne, kérlek, mert félek.
Mert tudom hogy és hol vagyok.
És ennél több nem is kell:
hogy éljek, hogy féljek, hogy…
Leüljek, kicsit meséljek
magamról, rólad,
mit láttam, mit nézek.
Csendben megbékéljek.
A magam hallgatóságában.
Ki vagy, aki a gondolataimért jössz?
Adom, ha kéred, ha kell, elfogadod.
Sokan jártak itt mostanában.
Elmondhatod honnan jössz.
Ha tetszik, belakhatod.
Eldöntjük, hogy kitaláljuk-e,
meddig vagy itt Te,
és mettől lettem én ott.
