Gyermeki gondolatok sütnek be az apró lyukakon.
Elképzeljük még egyszer, milyen is volt,
mikor azért nem kanyarodtunk,
nehogy összefussunk a
szörnyekkel, farkasokkal, halott emberekkel.
A mi világunkban ők már nem léteznek többé.
Csontvázak magyarázzák,
melyik zsákutca a kijárat,
nem menekülünk.
Jobbra körbeérünk,
balra üregek az úton,
egyenesen feketeség,
mögöttünk sötétség,
és ha még egyet pislogsz, ő fog dönteni.
Előreszalad, felveri a port,
egyre jobban köhögünk,
nevet, itt a vég.
Nincs kanyarodási lehetőség,
reflexből szagolunk a levegőbe,
érezzük a fű illatát,
de az ablakokon csak a száraz földet látjuk,
vagy a libasorban haladó lábnyomainkat.
Egy korty víz, azt érzem segít,
még mélyebbről jön az inger és
próbálom elfojtani,
de a csontváz halad,
már vele együtt nevetünk mi is.
Falba ütközünk, elengeded kezem,
a gyermekmesék valóra válnak.
Felnőttként fordulok vissza,
öregként haladok tovább,
gondolataimban a zenélő csillagra gondolok,
ami kopott szemmel nézett és énekelt
és nyugtatott és riasztott
és altatott és ébresztett
és mindig téged kértelek hogy húzd fel.
Buszra ültettél, miközben azt ígérted, ha leszállunk
majd újra beszélhetek vele,
és az erőd felé menet csak őt néztem.
Levezettél a sötétbe és
azt mondtad tudod hol van a kijárat,
de csak körbe és körbe mentünk, majd
meséltél a szörnyekről és hogy óvatosan kanyarodjak
mert valaki majd megijeszt.
Visszafordulni nem szabad.
Felnőttként aranyoztad be napjaimat
de az ablakok egyre szűkültek és a föld
szépen lassan eltakarta őket.
A füvön sétálunk,
nevetünk a délelőttön,
sírunk a múlton.
Pedig te nem is tudod mit jelent az erőd.
Csak azt reméled végre nem otthon fogunk ülni.
Végre nem a dobozt bámuljuk,
vagy jó esetben egymást,
rosszabb esetben magunkat.
Leülök a fűbe,
a labirintus véget ért,
megtaláltam a kiutat,
szorítok egyet kezed emlékén.
Felnevetek.
