🕔 Olvasási idő: < 1 perc •
Él az erdő, élek én is.
Énekelnék, hiába:
Taposnak a lombokon.
Méhek zsongnak körülöttem,
Fatörzsekben reng a régi
Dallam, korhadt oszlopok
Fekszenek egymást átkarolva,
Míg méz csorog a foltokon –
Gyanta csak az –
Takargatják arcukon.
Suta kezek. Torzulok.
Él a néma, élek én is,
Énekelne, hiába:
Elcsúszik a hangokon.
De patakvízben megfürödtem,
Tüzelőként jobb így égni.
Roppan a láb gallyakon.
Látom, megint felgyújtottam,
Végre egyszer elsuttogtam,
Mi pihent bennem, mint plasztikok
– fa lett volna.
(anya, hallod?)
Még ma éjjel meghalok.
